Baj van az iskolással
Egyik alkalommal egy anya jelentkezett telefonon. A telefonban elmondta, hogy tizenéves gyermekét szeretné elhozni, mert az iskolában problémák adódtak, és a pedagógus felvetette, mi lenne, ha szakembert keresne fel. Az elmondottak alapján azt ajánlottam az anyának, hogy első alkalommal egyedül, illetve párjával jöjjenek el, hogy részletesen elmondhassa miben áll a probléma. Megbeszéltünk egy időpontot és vártam a találkozást. Az anya egyedül érkezett. Elmondta, hogy az utóbbi félévben sokat panaszkodtak a tanárok a kislány magatartására. Ezzel korábban soha nem volt gond.
Mesélt a gyermek és a család eddigi és jelenlegi életéről, a gyermek fejlődéséről, eddigi betegségeiről, nevelési elveiről és gyakorlatáról. Miközben beszélgettünk, lassan kirajzolódott, hogy egy átlagosan jó családról, egy „elég jó” anyáról van szó, aki egyedül neveli a gyermeket. A férjétől két éve vált el, a volt férj új kapcsolatában fél éve született kisbaba. Az anya dühösen, indulatokkal teli mesélt a volt férjről, úgy érzi egyedül hagyta a kislány nevelésének minden gondjával. Az apa ugyan kéthetente elviszi a kislányt egy hétvégére, és minden héten egy délután ő megy érte az iskolába, mégis kevesli ezt az anya, és elmondása szerint a kislány is. A beszélgetésből az is kiderült, hogy a kislány magatartásproblémái akkor kezdődtek, amikor az apa új kapcsolatában megszületett a baba.
Az egész család górcső alatt
A beszélgetés után azt ajánlottam az anyának, hogy a legközelebbi alkalommal hárman jöjjenek el, hozza el a kislányt és hívja el az apát is. Először tiltakozott, nem szerette volna, ha az apát bevonjuk ebbe a dologba, úgy érezte, az apa már nem tartozik a családhoz, nem tartoznak rá ezek a dolgok. Másrészt azzal érvelt, hogy az apa úgysem jönne el, mert most mással, az új családjával van elfoglalva. Én azonban ragaszkodtam ahhoz, hogy tegyünk egy próbát, felajánlottam, hogy amennyiben az apa velem is szeretne beszélni, mielőtt eljön, szívesen állok rendelkezésére. Elmondtam, hogy a szakirodalmi és saját tapasztalataim is azt mutatják, hogy, amikor gyerekekkel adódnak jelentősebb problémák az iskolában, akkor mindig érdemes a családdal is foglalkozni. Kutatások is igazolják, hogy azokban az elvált családokban, ahol a szülők partneri konfliktusaikon nem tudnak átlépni, a gyermekek sokkal nagyobb valószínűséggel fognak az iskolában problémákkal szembe nézni, nagyobb az esélye, hogy boldogtalanok lesznek, alacsonyabb lesz az önértékelésük, kevésbé fejlettek a szociális készségeik. Mindenképpen fontos, hogy az elvált szülők támogassák egymást a szülői, nevelői szerepben a partneri konfliktusok ellenére is.
Binukleáris család: két háztartás, egy család
A következő találkozót megelőzően az apa telefonon hívott, és szerette volna, ha én is elmondom, hogy miért szükséges, hogy ő is eljöjjön és, hogy komoly dologról van-e szó. A kislány magatartásbeli problémáiról tőlem hallott először, illetve eddig, amikor az anya említette neki ezeket, azt gondolta, hogy az anya túlozza el ezeket.
A következő alkalommal mindhárman eljöttek. A beszélgetés során világossá vált számomra, és ezt mindig az adott helyzetben vissza is jeleztem a szülőknek, hogy nincsenek tudatában annak, hogy ők a válás ellenére mindig is egy család maradnak, mégpedig egy két háztartásban élő „binukleáris” család, most közösen nevelik a gyermeket, közösen örülnek majd, amikor átveszi a diplomáját, majd közösen vesznek részt az esküvőn, amikor férjhez megy, közösek lesznek az unokák is. (Ezt a fogalmat az Egyesült Államokban élő C. Ahron hangsúlyozza.) A célom az volt, hogy a család lássa, hogy fontos a kislány és édesapja közti kapcsolat is, illetve, hogy a kislány magatartásproblémáiról a hangsúlyt a szülők közti kommunikáció elégtelenségére tereljem, valamint, hogy megerősítsem a szülőket abban, hogy szülőként mindketten felelősen döntöttek akkor, amikor vállalták ezt a közös beszélgetést, mely első lépés lehet egy hosszú távú jó szülői kapcsolat kialakításához.
Az anya meg tudta fogalmazni az apának, hogy úgy érzi magára hagyta a kislány nevelését illetően. Ezzel kapcsolatban egészen konkrét vállalást tett az apa: ő maga ajánlotta fel, hogy ezután az iskolában aktívan érdeklődik a kislány után, elmegy a fogadóórákra. Az apa viszont meg tudta fogalmazni, hogy úgy érzi, mindenki tőle akar valamit, a volt felesége, a jelenlegi partnere. Úgy érzi, hogy ennek ő nem tud megfelelni. Amikor konkrét vállalást tudott tenni, megkönnyebbült, most már egy területen tudja, pontosan mikor felel meg volt felesége elvárásainak. Az apa azt is elmondta, hogy nagyon zavarja, hogy a volt felesége haragszik jelenlegi párjára. Ebből a gondolatból egy mély beszélgetés alakult, mely során az anya meg tudta fogalmazni féltékenységét a „mostoha” iránt, aki kéthetente hétvégén gondoskodik az ő kislányáról.
Legközelebbi alkalomra az anyát, az apát, és az apa új élettársát hívtam el. A cél az volt, hogy az anya és a „mostohaanya” kommunikációját javítsuk. Ez volt az első alkalom, hogy az anya és az új élettárs egy „beszélgetős helyzetbe” kerültek. Eddig leginkább akkor kerültek kapcsolatba, amikor az anya az apát hívta telefonon, és időnként az új élettárs vette fel azt. Az apa új felesége nehezményezte, hogy ilyenkor az anya nem beszélget vele, még a legközömbösebb dolgokról sem. Meg tudták beszélni, hogy ugyan azokon a hétvégéken abban a háztartásban a „mostoha” az, aki ételt ad a kislánynak, aki gondoskodik arról, hogy fürödjön, fogat mosson, közös programokat szerveznek, a „mostoha” nem szeretne a kislány új anyukája lenni, még arra a hétvégére sem, sokkal inkább egyfajta barátnő. Az anya elismerte, hogy biztonságban érzi az apánál és új családjánál a kislányt, az elismerő szavaknak a „mostoha” láthatóan nagyon örült. Az apa új párja viszonzásul elismerően nyilatkozott az anya teljesítményéről, ahogyan új munkahelyet szerzett magának, és ahogyan egyedül gondoskodni tud a mindennapokban a kislányról.
A beszélgetések előrehaladtával minden résztvevő számára egyre inkább világossá vált, hogy a kezdetben a kislány magatartásproblémájának tűnő probléma hátterében az anya túlterheltség érzése, az apa azon érzése, hogy bármit tesz az nem elég, az elégtelen kommunikáció és az ebből adódó feszült helyzet áll.
Még kis változások is jelentős változást hozhatnak a binukleáris, elvált családok életében. A gyermekek számára nem mindegy, hogy az anya és az apa, illetve az új párok, élettársak harcolnak-e egymással, vagy kielégítően meg tudják beszélni a gyermeket érintő kérdéseket.
